Niki családfát keresgél, igyekszik szigorú pontossággal feltérképezni a felmenőit, én viszont teljességgel szubjektív emlékeket szeretnék megosztani veletek.
Milyen volt az élet gyerekkoromban a Pilóta u 5-ben (akkor még Kossuth Lajos utca 3-ban)? Varázslatos, regényes, megalázó, unalmas, izgalmas – mikor milyen.
Anyám gyönyörűen varrt, kötött – még 20 éves koromban is szinte a teljes ruhatáramat ő készítette, de kötött pulóvert, kardigánt az egész családnak, ezért nagyon elfoglalt volt, hiszen munka mellett csinálta. Ha vissza gondolok rá, csak kötőtűvel a kezében látom. Kötni úgy nevezett mentett fonálból kötött. Valahol olcsóbban vehettünk fonalat, összegubancolódott motringban vettük, így kötés előtt fel kellett gombolyítani. Varrni, pedig maradékot áruló üzletekben vett anyagot használt, mindig vitt centimétert, hogy megmérhesse ki jön-e egy-egy szoknya, vagy nadrág a kiszemelt anyagból. Jellemző volt, hogy évekig azt hittem, anyám a csirkének csak a csontos részeit szereti, mivel a kosztpénzből nem telt mindenkinek húsos darabra.
Apám volt a felelős a családban a gyerekek tanulásáért, legalábbis az én tanulásomat rendszeresen felügyelte, amit nagyon utáltam. De ha kártyázott, vagy kirándult velünk (velem), azt nagyon szerettem. Szívesen olvasott mese helyett verseket, Adyt, Tóth Árpádot, Kosztolányit, Radnótit és a francia költőket. Néhány verses kötetét még őrzőm. Nem élveztem annyira, mint a meséket, de nem volt választás kérdése. De talán, ezért szerettem a francia nyelvet középiskolában. A családban minden apa körül forgott, azt kellett tenni, amit előírt, legyen az főzés, tanulás, szórakozás.
Nanci – anyai nagyanyám – velünk lakott. Halványan a nagyapámra is emlékszem, de csak, mint ágyban fekvő betegként. Nanci főzött a családra, emlékeim szerint jól, a kosztpénz betartását, apám felügyelte. Esténként kettős könyveléssel, lekönyvelte a kiadásokat. Egy hónapra előre, elő volt írva, mennyit költhetünk kenyérre, tejtermékre, cukorra, lisztre, húsra, zöldségre – annak érdekében, hogy változatosan étkezzünk. Én segéderőként tanulás után segítettem, persze nem jószántamból. Ha lehetett meglógtam előle, hol a padláson olvasgattam, hol valamelyik fatetejére másztam fel. Nancinak köszönhettem azt, hogy szinte kezdetektől volt TV-nk. A lottón volt egy 4-es találata, és ekkor vette.
Peti bátyám a kalandot, izgalmat, védelmet – másik bátyám elől – jelentette számomra. Megtanított fára mászni, sőt még kis „várakat” is épített deszkából a magasban, ahol le lehetett ülni, nézelődni, olvasni, gyümölcsérés idején az uzsonna is tálalva volt. Fabrikált nekem íjat, nyílvesszőket. és célba lőni tanított. Néha a „fiúk” féltett kincsét (a légpuskát) is használhattam, amihez a töltényeket ő csinálta nekem ólomlemezből. Minden játékban benne volt, és nagyszerű dolgokat tudott kitalálni. Sajnos ez a szép időszak csak néhány évig tartott, mert egészen kicsi koromra nem emlékszem, és 14 éves voltam, amikor megnősült, és már nem jutott rám ideje. Néhány év múlva megszületett Peti és Zoli fiuk, akiket nagyon szerettem, sőt Peti születésekor még egy intőt is kaptam, mert óra alatt dicsekedtem el vele, hogy nagynéni lettem.
Miki bátyámmal nem volt ilyen bensőséges kapcsolatom, talán a nagy korkülönbség miatt, hiszen már majdnem 15 éves volt, amikor születtem. A családi legendák közé tartozik, hogy amikor megtudta, hogy kishúga fog születni, neki szegezte a kérdést, a szüleimnek: Minek kellett ez nektek? Néha szülői felszólításra mesélt nekem, de ha lehetett lerázott, és fel-alá sétálva verset írt.
A ház, amiben éltünk egy gyáros nyaralója volt – ide költöztették a családot – más családdal együtt – a háború alatt, mert az eredeti házat lebombázták. Ebből adódóan nyáron kellemes hűvös volt, de télen kifűthetetlen nagy hodály. A gyárosnak cselédei voltak, ezért a konyha, kamra, mosókonyha, széntároló a pincében volt. Fenn 3 szobát, a fürdőszobát, wc-t, és egy nagy előszobát laktunk. Konyha nem volt, a tűzhelyet beállították a szüleim a fürdőbe, mert itt volt víz, lehetett mosogatni is. Az egyik szoba a fiúké, a másik az anyai nagyszüleimé volt, én nagyapám haláig a szüleimmel aludtam egy szobában. Utána a nagyanyámmal osztoztunk egy dupla ágyon. Lehet, hogy a háború volt az oka, vagy a nélkülözés, de mindenki magányos volt, ma ezt úgy hívják társas magány. A szeretet és összetartozást, a közös munka jelentette. Csak Peti bátyámmal voltam szabad és boldog, vele nem voltak elvégzendő feladatok, és úgy éreztem ő sem csak kötelezettségnek tekintette a velem töltött időt.
Az előszobában egy nagy asztal állt, itt ettünk, tanultam, és néha kártyáztunk. Mindenkinek saját helye volt, sokszor próbáltam a fiuk helyét elfoglalni, de mindig visszaebrudaltak. Ez az asztal volt a főzés helyszíne is, tésztagyúrás, gombóckészítés, barátfülegyártás helye, mondhatnám a ház közepe. Az előszoba igazi konyhai funkcióját Nikinek köszönheti, aki bevezette ide is a vizet, a kert felöli szimpla, nyitható ajtók helyet falat húzott, és egy kisebb ajtót tett be, így télen is ki lehetett fűteni. Nikit a szüleim nagyon szerették, ügyes keze és jó természete miatt. Sok dolgot meg tudott javítani, amit apa nem, és mindig kész volt segíteni nekik.
Még néhány szó a kertről. A házhoz nagy kert tartozott, sok gyümölcsfával, amelyek terméseit Nanci lekvárként, befőttként hasznosította. Több barackfa is volt benne, ezért annyi baracklekvárt tettünk el, hogy ma sem tudok ránézni. A néhány tő eper pedig sohasem ért be, mert még zölden megettem. Volt egy szomorú eperfánk (mi szerednek hívtuk), amit haszontalannak tartottak, mert sem lekvárnak, sem befőttnek nem volt jó. Annyit ehettem belőle, amennyit bírtam, még ma is ez az egyik kedvencem. Anya sok szép virágot nevelt. A kertben szerettem a bodobácsokat, szitakötőket, lepkéket, sőt a hangyabolyokat is. A vízcsaptól- szülői tiltás ellenére – patakot ástunk a bátyámmal, híddal, forgó vízikerékkel, és papírcsónakokkal.
Hát, egyelőre ennyi. Nem akartam senkit megbántani, én így emlékszem.
Zsuzsi
